Az alábbiakban a nagykanizsai Szakképzési Centrum Thúry György Szakképző Iskolájának „Kerikanizsa” elnevezésű csapatának mentortanára, Barbalics László szavait olvashatják Az Adj Egy Ötöst! pályázatról és az ezzel kapcsolatos élményeikről.

Amikor a pályázatra rátaláltál, mi keltette fel az érdeklődésedet? Miért gondoltad, hogy érdemes pályázni?

  • Teljesen véletlenül találkoztam a pályázattal. Mi már itt a suliban 5 éve szervezünk közös programokat enyhe és középsúlyos fogyatékkal élőkkel, így már van rutinunk a dolgot illetően. Nagyon szeretjük ezeket a közös alkalmakat szervezni és lebonyolítani is. Amikor megláttam a pályázatot, nagyon örültem, mert elolvasva egyből azt gondoltam, hogy "no, ezt mintha ránk szabták volna". Én egyébként is nagyon szeretem az új kihívásokat, és tudtam, hogy ez egy nagyszerű dolog, és hogy milyen jó lesz végre egy országos szintű "dologba" bekerülni. 

Hogyan fogadták a gyerekek a programot? Voltak-e aggályaik, félelmeik, kétségeik? 

  • Lényegében semmi újdonságot nem mondtam nekik, mikor közöltem velük, hogy idén a programunkat egy pályázat keretén belül valósítjuk meg. Mivel már évek óta ugyanezt csináltuk, semmi új nem volt ebben számukra. Az adminisztráció és az utómunka volt kicsit több, de ennyi.  

Szerinted elérte a célját ez a program? Hogyan érezted magad a programon? Azt kaptad, amire számítottál?

  • A program mindig eléri a célját, ha az jól elő van készítve és jól van lebonyolítva, persze fel kell készülni az esetleges változásokra, improvizatív szituációkra, mert ilyenek mindig vannak. Nekünk már egy jól bejáratott utunk van a fogyatékkal élőkkel, ez egy nagyon minőségi kapcsolat köztünk, és tudom, hogy ők mennyire várják ezeket az alkalmakat, csakúgy, mint mi és a diákjaink. A lebonyolításnál törekedünk az élményszerűségre, és arra, hogy olyan programelemekkel tarkítsuk az egész napot, ami olykor nem is annyira egyszerű nekik, de ilyenkor jön az integráció, a közös feladatmegoldás, az egymásnak történő segítségadás - és ettől lesz igazán feledhetetlen az egész. Mindemellett szeretem a feladatokat, programokat úgy összeállítani, hogy segítségünkkel súrolgassák a határaikat, mert ha így küzdenek le egy akadályt, az nagyon jó hatással van rájuk, szinte szárnyakat kapnak tőle. Az elmúlt 5 év minden közös élménye, a fotók, videók és beszámolók minket igazolnak, és a mi jutalmunk az a rengeteg hála, mosoly és szeretet,  amit kapunk tőlük! Én személy szerint minden percét élvezem és ez a jövőben sem fog változni!

Mi volt a specialitása a programotoknak?

  • Maga a helyszín a speciális, a zalaszabari Élménypark, amiért azért meg kellett küzdenünk, szóval mi sem rögtön ott kezdtünk. Az első két évben iskolánk tornatermében csináltuk az integrált sportnapokat, aztán kezdtük kinőni, mind a létszámmal, mind pedig törekvésben is. Így jött az ötlet, és sikerült egy szponzort találnunk Szabadics Zoltán személyében (aki  a park tulajdonosa) akinek a támogatásával immár integrált kalandnapokat tudunk szervezni. A hely festői környezetben fekszik a Kis-Balatonnál, és adottságai kiválóan alkalmasak számunkra. Szóval ilyen értelemben a programunk egyik specialitása maga a hely. A másik pedig a létszám: általában 50-70 fogyatékossággal élővel bonyolítjuk a kalandnapokat, 5 pedagógussal és 15 diákkal, tehát abszolút ők vannak többségben. Azt gondolom, és ezt már mondtam is, hogy szép dolog, ha sok diák foglalkozik egy-két fogyatékkal élővel, de  a legszebb, ha kevés diák és tanár foglalkozik minél többel. Jól szervezve abszolút működőképes a történet, és innen buzdítok minden kollégát erre a lehetőségre.

Volt-e valamilyen tanulsága az együtt töltött napnak?

  • Mindig van tanulsága. Még ennyi év után is azt  tudom mondani, hogy mindig van mit tanulni, van hová fejlődni! Ahogy ők kapnak tőlünk, úgy mi is tőlük. Pedagógusként is mélyen megérint a dolog, látva ahogy a gyerekek dolgoznak a programban, ahogy adják magukat, az egyéniségüket, és ahogy igazi emberi kapcsolatok, barátságok alakulnak ki, ez igazán megindító dolog.

Mi volt a te, a diákok, illetve a tapasztalati szakértők számára a legnehezebb ezen a napon? Volt-e ilyen egyáltalán? És mi sikerült a legjobban? Mit gondolsz, mi volt a programotok erőssége?

  • Azért egy ilyen programot megszervezni, lebonyolítani nem egyszerű. Némi nehézséget okozott, hogy mi jó időjárással számoltunk, de csak egy pár órányi jó időnk volt, aztán nekiállt esni az eső. Így a tervezett dolgok egy részét nem sikerült megvalósítanunk - és itt jött a fentebb említett improvizáció. Arra gondoltunk, hogy az idő már csak azért sem ronthatja el a napunkat, és a park egyik épületében egy rögtönzött bulit csaptunk, karaokéztunk, táncoltunk egy nagyot együtt. És ez fergetegesen jól sikerült, óriási hangulat kerekedett, köszönhetően elsősorban a gyerekek hozzáállásának. Egyben azt is mondhatom, hogy maximálisan elégedett vagyok a mai napig, mert terveink nagy részét meg tudtuk valósítani, és a felmerülő nehézségeken (lásd időjárás) is felülkerekedtünk. Programunk erősségének továbbra is azt tartom, hogy egy viszonylag kis létszámú (15 fős) csapattal nagyobb tömegnek tudunk évről évre színvonalas élményeket adni. A legnagyobb nehézség és kihívás is az, hogy bár már évek óta dolgozunk fogyatékossággal élőkkel egy nagyon szép helyen, de mindig képesek vagyunk megújulni.

Láttál-e, és ha igen, milyen változást láttál a program után a diákjaidon a program előtthez képest? Milyen hatással volt az osztályközösségre ez a pályázat?

  • Én mindig azt látom, hogy utána hetekig beszélnek róla, tele vannak kalanddal. Rendszeresen mesélik, hogy az otthon lakói telefonon hívják őket, a közösségi hálón beszélgetnek egymással - és a legszebb ebben az, hogy ez már folyamatos kontaktus köztük. Én nem osztályközösségben gondolkozom, hanem egy jó csapatban, akiket mi tanárok szelektálunk erre a feladatra, mert szerintem erre nem minden diák alkalmas. Egy osztályközösségben mindig lesz olyan gyermek, akinek ez nem való, és ha ilyen gyerekeket viszünk be a programba, akkor az a lebonyolítás minőségét ronthatja, ha a pedagógusnak a gyerekre kell figyelni, kapacitálnia, ahelyett, hogy az energiáit magára a faladatra koncentrálná. Persze ez csak az én véleményem, de nekünk a csapatszellem nagyon bevált az elmúlt években, mindig veszünk be új diákokat is, akik idősebb, rutinosabb társaiktól tanulják a legtöbbet. A gyerekekre való hatása felbecsülhetetlen: amikor tanár és diák az iskola falain kívül szerez közösen élményeket, az a legjobb pedagógia. Rengeteget kapnak diákjaink ettől az egésztől: jobbá válnak tőle, megtanulnak feltétel nélkül adni, óriási tapasztalatra tesznek szert, magabiztosabbá válnak, nő az önbizalmuk, kapcsolatépítő képességük, stb. Nekünk tanároknak meg az a jutalmunk, hogy mindennek részesei lehetünk. 

Mire fordítottátok a nyereményt?

  • Március közepén együtt túráztunk végig Magyarország egyik legnehezebb túraútvonalán, Dömösről Dobogókőre, a Rám-szakadékon keresztül. Az estét és éjszakát Pilismaróton töltöttük egy hangulatos vendégházban, ahol egy nagyon jót buliztunk együtt. Másnap a Budakeszi Vadasparkba látogattunk el, ahol szintén nagyon jól éreztük magunkat.

Terveztek-e idén is pályázni? Pályázik-e esetleg más is az iskolátokból?

  • Már pályáztunk is. Először nem akartam, de az igazgatónőnk és az Adj Egy Ötöst! szervezői is biztattak, így újra nekirugaszkodunk! Az iskolánkból más nem pályázik, de szerintem más iskolából sem fognak nagyon sokan. Az iskolák sajnos nincsenek nagyon ráállva erre a történetre, úgyhogy azt gondolom, hogy minden pályázó, aki elindul, tiszteletet érdemel. Sőt azt is tudom, hogy van olyan kolléga, aki tavaly nem jutott be a legjobb 50-be, de idén is ott ült tréningen - na előtte külön emelem kalapom!